Lehet, hogy jobban ki kellett volna emelnem a RÖVID TÁVON szót. Hosszútávon egyértelműen a biciklis közlekedés nyer, ezt nem vitatom, ezzel tisztában vagyok (bár én nem ezért járok bringával, hanem mert még Érdről is gyorsabb mint tömegközlekedéssel).
Én a balaseteknél nem csak a halálozási arányra gondoltam, hanem egy hasonló kis ütközésre, ami szeptemberben velem történt. Nem lett nagyobb bajom, de azért csak össze kellett varrni az államat, aztán visszajárni kontrollra. De ha ez két kocsi között történik meg, akkor az államnak ez egy forintjában nem került volna, mert a biztosítok v. sofőrök egymás között elintézik.
Persze ezek a balesetek sem túl sűrűek. A 10 év ( bár ebből az elmúlt két év az igazán intenzív) bringázgatásom alatt ez volt az első sérüléssel járó ütközésem.
A megtett kilométer alapú számítással az a baj, hogy az autó azonos idő alatt átlagosan 3-szor annyi km-t tesz meg, mint a bringa. egy megfelelő arányossági számmal átszámítva lehet, hogy már más lenne az arány. Arról nem is beszélve, hogy sajnos autós még több van (és egy autóban többen is ülhetnek) mint bringából.

Egy hasonlo hazai, ámde olcsobb megoldás:
http://www.bringanti.hu/gc/vth.html

Egyébként a 130 km/h az sík úton értendő, vagy felhasználható bármely lejtő? (persze gondolom megfelelő áttétel kell mindenképp)

LOL
Ropy! nemtom mivel foglalkozol, de szvsz irassal sokat kereshetnel :-)

A K2!

Próbálom magam összeszedni. Fáradt mosolyt küldök a többiek felé, jelezve, hogy semmi gond erős vagyok, mint Indurain, ez a kis dombocska meg sem kottyant nekem.
Lovam, Magellán is igyekezett kihasználni az alkalmat, legelni kezdett a fák tövén és halk horkantásokkal jelezte, ha egy Cateye hátsóvillogót vagy Schwalbe Stelvio külsőt talált és mohón ropogtatni kezdte zsákmányát.
Lopva körbepillantottam a társaságon és megnyugodva vettem tudomásul, hogy Ők sem egy menyasszonykísérő lánykoszorúból valók.
Fizimiskája mindegyiknek némi fazonigazításra szorult.
Egyébként igyekeztek nem tudomást venni a nehézségekről.
Hol párás szemüvegüket, hol kilazult küllőiket, hol a váltót igazgatták készülve a nagy menetre.
Némelyikük még egy palackba gyűjtötte ruhájából a verítéket (abból ki lehet később vonni a zoxigént) vagy egymásmellé igazította szétfutó lábait.
A serpákok vad hordáit már leráztuk és a K2 tövében gyors kupaktanácsot tartottunk.
Előre fel, jött jobbról. Háttal fel, mert úgy a nehéz fejünk mindig hátul marad, jött balról.
Mozgólépcső nincs? Kérdeztem én.
Mogorva elutasítás volt a válasz és némi malíciózus megjegyzés erőállapotomra és erkölcsömre amelyet – töredelmesen bevallom – már a Szép Juhásznénál elhagytam.
Nyeregbe! Harsant a vezényszó és bár Magellán próbált elbujdokolni az erdő sűrűjében kantárját megragadva, hegynek fordítottam, lábamat átvetve rajta szügyébe vágtam sarkantyúm és hangos netene rárózással elindítottam felfelé.
Keserves menet volt.
Hörögve kapkodtam levegő után, szívem már átütött a kabátomon, kezeim görcsösen kapaszkodtak a kormányba és az ólomcipőbe bújtatott lábam egy, majd még egy és még egy taposó mozdulatot tett. Haladtam! Fel a hegynek, a csúcsra! Határozottan és igen eltökélten haladtam.
Furcsa ezt ismét átélni írásközben, de már akkor is úgy éreztem, hogy csal Lance Armstrong verhetne meg itt a hegyen, de ő is csak erős hajrával.
Haladtam! Ni csak ez itt Lance Armstrong! Hová ilyen sietősen?
Az pedig ott Thor Hushovd, és ott pedig Yaroslav Popovich amint éppen Ullrichal szólózik!
Hová ilyen gyorsan uraim, van még idő!
Tekerek. Taposom a pedált, fogy alólam az út és fogy belőlem a tudat.
Az önkívület határán vagyok. Még, még, még! Előre, ne nézz vissza, még egy kicsit, már alig-alig-alig.
Csend van.
Valami halkan surrog. Felpillantok. Egy anyuka az amint gyermekét és férjét bevárva tesz egy kört lazításképp mellettem, körülöttem.
Felismerem. Ő volt Lance Armstrong. A gyerek erősen hajazz Yaroslav Popovichra és a papa volt Ullrich.
Hol van Hushovdt? Előrébb jóval, egy rőzsegyűjtő anyóka képében amint éppen Jancsiból készült hamburgerét majszolja.
Fenn vagyok a csúcson! Sikerült! Várom a többieket. Nem. Ők várnak engem alig 20 méterre. Fejük alig látszik ki a vöröslő lombok hátteréből.
Innen már egyenes a szakasz egy picinyke emelkedővel.
Nincs idő tollászkodni, igazgatni magunk, mert indulunk.
Alig néhány méter mikor zamek, neki az előttem guruló, hoppá, most már álló kollégának.
Gond van? Nincs. Szerencsére csak a gumit dörzsöltem meg lábammal.
Még egy gyors vágta, az emelkedőt megesszük uzsonnára és már ott vagyunk.
Hol is?
Valami fogadó vagy vendéglő.
Idétlenül kacarászó lánykák nyújtogatják nyakukat felénk, remélem nem szederjes fejemen röhincsélnek!
Aszfaltozunk mert az nekünk jó.
Surrog a gumi és csak egy szürke folt a táj.
Száguldunk a síház felé.
Rövid volt sajnos a száguldás. Mint minden, ami jó az életben.
A síháznál az unottan beszélgető médiákusok megmozdulnak, ki mikrofonra, ki kamerára kap és ütött-kopott csapatunk felé veszi az irányt.
Némelyikünk médiasztár leszen még ma!
Lepakolok egy közeli padra. Magellánt kikötöm egy jó erős korláthoz, mert tudvalevő, hogy ahol politikusok és médiások járnak semmi nincs biztonságban.
Eloszlatom egy médiamunkás tévedését, miszerint mi központilag vagyunk odaszervezve, felemelek egy kerékpáros újságot az asztalról, majd a szokott mozdulatokkal leoldom kodakom nyughelyéről.
Most már biztos, hogy jöhet az a biztos.

Ps: Köszönöm mindazoknak akik eljöttek.