Részlet Erlend Loe "Doppler" című könyvéből (Scolar, 2006). A helyszín meglepő módon Oslo :)

Bringás vagyok. Talán főleg és elsősorban bringás. Nincs olyan útviszony, amely megállítana. Télen szöges gumit használok. Van sisakom. Bicikliskesztyűm. Külön erre a célra készült nadrágom és dzsekim. Digitális sebességmérőm. Lámpáim. Évente négyezer kilométert biciklizem. És habozás nélkül letöröm azoknak az autósoknak az ablaktörlőjét, akik nem tudnak viselkedni. Rácsapok a kasztnira. Beverem az ablakukat. Rekedtre üvöltöm magam és nem ijedek meg, ha az autósok megállnak, és fel akarnak lökni. Lealázom őket, és kiállok a kerékpárosok jogaiért. És gyorsan jutok előre. Messze gyorsabbab, mint az autók. A legeslegjobb a reggeli csúcsforgalom. Például odalent a Sogn úton, az Adamstuen-en át és tovább, le a Theresa utcán és a Pilestredet-en. Autóáradat, és általábn egyszerre több villamos is. A villamos a Therese utca közepén áll meg, és mivel rendszerint szemből is jönnek, az autóknak meg kell állniuk; de én felugratok a járdára, jobbra húzódom azok kedvéért, akik fel akarnak szállni a villamosra, majd 4-5 méterrel a villamost elhagyva újra le az úttestre, még jóval azelőtt, hogy az elindulna. A járdaszegély ott kicsit magasabb a szokásosnál, ráadásul enyhén emelkedik, úgyhogy el tudok rugaszkodni, és mindkét kerékkel egyszerre érek földet a villamossínek között. Pompás mutatvány, de nem teszek úgy, mintha ez olyan nagy szám lenne. Akinek van rá szeme, úgyis látja. Talán néhányan közülül ettől kapnak kedvet ahhoz, hogy beszerezzenek egy biciklit. Én beérem már ennek a gondolatával is, bearanyozza egész napomat, mialatt olyan új kihívások felé tekerek, mint például a körforgalom a Bisletnél, ahová szintén tartogatok egy technikai ínyencséget, melyet a hivatásos sofőrök nem ekdvelnek, és amely a törvényest a törvénytelentől elválasztó keskeny mezsgyének talán nem is a helyes oldalán helyezkedik el. Csakhogy mint kerékpáros, örök békétlenségre van ítélve az ember: a táesadalomból kirekesztve, a kialakult közlekedési kultúra peremén tengődünk, amely kultúra egyre inkább csupán a motorizációról, semmint az egészséges emberről szól. A kerékpárosokat leigázzák, námaságra kárhoztatott kisebbség vagyunk, életterünk egyre szűkül, ki vagyunk szolgáltatva azok kényére-kedvére, akik nem törődnek velünk, nem használhatjuk saját nyelvünket, földbe döngölnek bennünket. De éberség, hiszen a jogtiprás oly égbekiáltóan nyilvánvaló, hogy senkit ne lepjen meg, ha a harag és az agresszió felüti fejét a bringások között, és egy szép napon, amikor a bringátlanok már úgy elhíznak, hogy kínlódva is alig bírják ki- s bepasszírozni magukat az autóikba, minden létező eszközzel visszavágunk.
Bringás vagyok. És férj és apa és fiú és munkavállaló. És háztulajdonos. És még tengernyi más. Az ember annyi minden.