Hosszú ideje már utolsó jelentkezésemnek, és mentségem sincs… nem is kell, hogy legyen…

Az elmúlt időszakban rengeteg minden történt, első sorban végre meglátogattam a Sziget-hegységet, ám ez egy másik történet.

Amiért e sorokat elkezdtem írni az egy mókás és frusztráló hétvége története. Lesz itt megcsalás és kibékülés, megsértődés és kibékülés.

Történetünk egy mackó alkatú kerékpárossal kezdődik, akinek az élete úgy osztotta le a lapokat, hogy szintet léphessen a kerékpárok között. Mert szereti, mi több imádja az acél vázas tricolor szettes biciklijét, és ha nem „veteránozás” lenne a használata, talán soha nem is vett volna „új biciklit”. Na, jó, majdnem új, de teljesen karbon. Mivel szerencsés alanyunk vegyészmérnöknek igyekszik (vagy csak úgy tesz) még találó is a kerékpár, amit beszerzett. Igazi nemes paripa, hiszen egy Argon 18 Krypton országúti csoda. 5700-as 105-ös szettel és szívdöglesztő kinézettel. De még mielőtt megvádoltok, hogy jó-jó, kedveljük ezt a simsonrs srácot, de mindig csak dicsekedni jár ide… (végül is ez igaz :D )

Szóval ez a szerencsés figura, eddigi évünkben letekert megannyi kilométert a hőn szeretett acélvázas, álom biciklijén. Együtt edzettek hóban-fagyban, esőben és szélben, meg persze verőfényes napsütésben. Készültek, hiszen június 6.-án V. Michelin bringafesztivál ahol immáron csapattal fog indulni, húzzák majd egymást, mint szergej a vasúti kocsikat. Erre egyik alkalommal e boldog ficsúr, ez a világ szerencsése kipróbálhatta milyen is amikor nem a „múltban” él. Kölcsön kapott egy délutánra és 50km-re egy karbon bringát. És itt meg is született benne a döntés: EGYSZER LESZ EGY ILYENEM! Persze vételár, mint olyan nem, hogy a pénztárcájában, de még talán a fantáziájában sem létezett (pedig csak kettessel kezdődik a 6 jegyű szám). Majd telt-múlt az idő és főhősünk csak kacérkodott a biciklivel… pont a mérete, integrált hajtás, merev váz és mégis kényelmes… Csak elkérte még egy hétvégére. 120 közös kilométer után már tudta, hogy neki ez kell. Ezután már Lillafüreden együtt tekertek a szénszálas csodával.

Jól össze is rázódtak, de a háttérben valószínűleg hiába csillapította az acél vázas kerékpárját, az mégis csak féltékenykedett, hiszen egykori első számú helyét most egy bitrolóval kellett megosztania.

Aztán oda került a sor, hogy eljött a várva várt dátum és ez a férfiú nem habozott az „új csajjal” versenyezni menni.

Minden zavartalanul indult a versenyzőnk részéről… Kapott rajtszámot és chip-et, csoda biciklivel állhatott rajthoz és maga mellett tudhatta 3 olyan barátját, akikkel rengeteg közös perc és még ám mennyi kilométerük volt. Garantált volt, hogy itt most nagyot lehet gurítania. Erre tett még rá egy lapáttal, hogy nem volt eltolt rajt és így a profik és az amatőrök együtt hagyhatták el a nyíregyházi Bethlen utcát 13 órakor.

Emberkénk elrajtol és csapattársait igyekszik felérni, majd összerázni, hamar összejöttek és fel is állt a soruk, ám alig írom ezt le, már el is érték a KGST piacnál lévő vasúti átjárót, ami most pont nem zárt le. Szépen átlibbenve a síneken már újból 38km/h-ás a tempó. Az ifjú titán keresi csapattársait, mert az átjárón való óvatos átkelés szétzilálta őket, de kis idő múlva újból egymásra találnak, de nicsak! Hol van Gabi? A nagy drukkban elvesztettük a csapat 25%-át. Megállni esélytelen az élbolyt nem hagyhatjuk ott, bízzunk hát az erejében és abban, hogy felér minket. E közben folytatódik a száguldás és már is azon kapjuk magunkat, hogy a pufi sportoló viszi a sort. Nem hosszan, hiszen Tokaj már a spájzban van, de Nyíregy’ még azért odébb… Aztán Tokaj körforgalomnál, már-már az elsők között fordul és sprintbe áll, hogy felérje az előtte lévő néhány Vinibike-ost, és a csapatvezetőjét. A hármas kis vonatjuk kiegészülve a két „Vinissel”, azok bíztatására extra tempóra kapcsolt, hogy a haza vezető utat már szökésben töltsék, váltott vezetéssel.

Nem is volt ezzel semmilyen különösebb probléma kis öt fős bolyunkban fele-fele arányban oszlott meg a vinisek és K&KB-sek (Kisvárda és környéke bringások) között a vonat húzása. A 64 km-es távból 56-ot tudott maga mögött a szökevény csoport, az idejük is bíztató 1 óra és 24 perc volt, amikor is egy pici döccenő, és pssz… ssz… ssz… ssz… halatszik „szájhősünk” hátsó kerekéből, majd száját nyomda festéket nem tűrő szavak hagyták el.

Ott és akkor emberünk elkönyvelte magában: EZT BUKTAD, BASZOD!
Viszont nem zavarta egy percig sem, mert szíve mélyén talán érezte is, hogy itt valami nem pászol. Túl szép volt ahhoz, hogy tényleg sikerüljön is. Hát igen még hogy az amatőr top tízben végezzen ez a szerencsétlen… Szép álom…

Szóval szombat pip… akarom mondani véget ért. Aztán vasárnap III. Mágocsy kupa, Pácin. Vinibike újból felsorakozott akár csak hősünk csapata. Aznapi pensum 80 km némi szinttel. Az előző napon mindent kihajtott kis csapat kirándulós tempóra készült nem úgy Laci. Benne izzott a tűz és vér folyt szemében, a tegnapi baki után gyilkolásra készen állt, de álljunk meg egy pillanatra. Hol a fehér karbon csoda?! Mindenki, aki ismeri ezt kérdezte tőle. Mert azon a napon az igazi álom acél vázas fékváltókaros biciklijét, mit biciklijét?! Hű edzőtársát vette elő az ifjú. A kedves mistral-t előző nap szépen megkérte, ne haragudjon rá aznapi „félrelépése” miatt, mert elvakította a becsvágy. De ez még nem válasz a kérdésre, hol a szénszálas űrrakéta?! Erre csak annyit felelt: -Verseny előtt nem szerelek! -persze titkon csak kedvében akart járni a kis acél vázasnak. Hisz, mint egyszer mondta, mindennek vannak érzései, és az előző napi defektnek is csak az lehet az egyetlen magyarázata, hogy irigységből „durrantotta ki” a mistral.
De térjünk vissza a rajthoz. Vasárnap 10 órakor rajtoltak emberkéink és Lacinak nem sok taktikája volt, de az alaposan kidolgozott mégis egyszerű, mint a faék: RAJTA KELL MARADNI A VININ.
És így is tett, elrajtoltak, kattant a pedál csattant a lánc és máris 38 km/h. Nagy történések nem voltak egészen Pálházáig ahonnan megtámadták Fűzérradványt és vele a „hegyet”. Ahol egyből kijött, hogy „pufi husi” 97 kilóját nem csökkenti sem az acél váz, sem a kő nehéz kerékszett. De ez őt nem érdekelte. Neki csak egy dolga volt. TEKERNI! Mászott, ahogy csak tudott, pulzus az egekben, de kit érdekel?! Nem akkor kell megtanulni pulzust szabályozni! Aztán elfogyott az emelkedő és az épp hogy megszökött mezőnyt fel kellett érni, ebben volt segítségére a vele együtt leszakadók, meg persze egy nagyjából kilométer hosszú lejtő ahol kijött a „súlyelőny” és 65 km/h-val száguldott, a derékszögű kanyart 35 környékén vette be és már sprintelhetett is, hogy a leszakadtak szökevényeit felérje. Ment is, mint a gőzös, pedig a fejében már azt gondolta, sosem érik fel a „főmezőnyt”. De az előtte haladók szelén és az 50-es tempónak hála csak nem lógtak meg előle. Innentől kezdve hősünk a 20 fős mezőny közepén, végén bujkált és spórolt az erővel. Tudta, hogy Sátoraljaújhely és Szomotor között lesz néhány domb, és csapattársa Józsi figyelmeztette is: -Figyelj Lacika! Az emelkedőn fognak mindig szaggatni! -és bár így tudná Józsi a lottó számokat is! Ezek az átkozottak csak mindig a dombon kezdtek lószolni. Ám itt végre kifizetődött az eddigi év minden egyes emelkedőjének megtámadása, az összes sprintelés és persze a rengeteg kilométer. Valahogy sosem tudtak őket otthagyni. Eljött Szomotor és vele együtt az össze 2 évvel azelőtti emléke, amikor is szerelmetes Junkermann kerékpárjának karrierjét az árokparton törte derékba, és segítette a Mistral érkezését. Nem volt semmi mese. Kanyar ide, kanyar oda. Ez a hóbortos figura minden lihegése ellenére megemelte jobbját és integetve köszönt: -Szia árok! -majd mosolygott hozzá. Következett a Nagykövesdet megelőző lankák támadása, és tökfej mit csinál?! Előre áll húzni a sort. Nem is gondolkozott, még csak eszébe sem jutott, hogy hohó, hát nem te vagy a Lance, de még csak Contador sem. De nem is volt ideje ilyenre gondolni, mert alig kapcsolt vissza két fokozatot, máris elhúzott mellette a mezőny eleje. Tehette ő a kereket akárkire, mindenki csak nyúlott, mint a takony. De ami egyszer emelkedik az előbb-utóbb lejteni is fog. Megint elérkezett a csúcspont. Rakhatta a kereket és már ismét 50 km/h majd fel is érte a mezőnyt a csapattársa szelén. Innen már alig 5 kilométer volt a befutóig. Jött az igazi kis technikás S kanyar ahol hatalmas lendületre tehetett volna szert, ha nem tartott volna attól, hogy szembe jönni fog egy autó. Persze nem jött, de valamennyit így is profitált a lejtőből. Kiértek a Nagykövesd és Pácin közötti mezőre és a sor kezdett szakadni. Itt-ott mindig sikerült egy kicsit felérni, de sosem annyira, hogy a dobogó „lőtávba” kerüljön. Ám amint átléptük a ma már csak táblával jelzett szlovák-magyar határt már alig csak 800 méter választotta el a céltól alanyunkat. Igen, de ebben a 800 méterben még volt egy derékszögű kanyar ahova 175-ös pulzussal esett be az őrült, majd minden csepp maradék erejét összeszedve kiállt a nyeregből és addig le sem ült, amíg a célt jelentő kastély előtt el nem robogott. Amint elérte azt, olyan örömrivalgásba kezdett, mint aki ép abban a másodpercben született újjá. Nem is hagyta el más a száját, mint hogy: -EZAZ!!! IGEN!!! EZAZ BASSZA MEG!!! HUUUU!!! -és mindenegyes szavában ott volt a kitörő büszkeség, öröm, és a dicsőség. Hiszen az acél az mégis csak acél.

Mikor visszaért a célba kiderült miért is küzdött annyira… Hatodik lett. A későbbiek alapján, a képeket visszanézve látta miért is adta ki a lelkét az utolsó 500 méteren. Az akkor még 9. helyen lévő titán felküzdötte magát a 6. helyig.

Nincs mit nagyon tovább ragozni, egyik esemény sem egy UCI verseny, de egy amatőrnek, ezek a „kis” eredmények is sokat adnak ahhoz, hogy igenis van miért küzdeni, van miért tekernie. (Azon felül, hogy imádja a gumi surrogását hallani az úton).

Update: Videó a Mágocsy-kupáról, 5-ös rajtszámmal vagyok látható :) - https://www.youtube.com/watch?v=rXduZr-ZmtE